WRC2008 - Rally Argentína/11 Egy kisautó nagy napja

Santa Rosa de Chalamuchita

Úgy ébredtem, mint egy zombie... Percekig álltam bambán és tompán a zuhany alatt. Egykedvűen elmajszoltam a reggelim és ellátogattam a sajtóirodába. A tervem az volt, hogy gyorsan elküldöm a tegnapról megmaradt képeket a reporter-images.com-nak, frissítek egy kicsit a suzuki-sport.hu-n és boldoggá teszem Duen-t Maradona képeivel. Így is történt, ami azt jelentette, hogy az első szekciót teljesen el kellett dobnom pedig két szakaszt megnézhettem volna... Így viszont nyugisan elautókáztam Santa Rosa-ig, megebédeltem, majd elindultam ahhoz az ugratóhoz amit eddig csak a másik irányból fotóztam. Több mint egy órám volt ténferegni, ezért a két fiatal Média Marshall-t kikérdeztem milyen volt az első kör és hova álljak. Szerencsém volt mert egy nappal korábban a másik ugratón is ők terelgették a mellényeseket, ezért könnyen szót értettünk egymással. Megmutatták, hogy hova ne álljak semmiképpen. Szerintem az volt az egyik legbiztonságosabb hely... Az ugartó után a külső íven ahol az autók földet értek. Utána viszont tíz méterrel már nem volt gond, hogy hol helyezkedek el. Ha tehát valaki eldobbantja magát pont a nyakamba esik... Volt még két dolog amik izgalmasabbá és egyben veszélyesebbé tették a dolgot. Az egyik, egy jó szappanos sárfolt, a leérkezés helyén, ami egy pocsolya után maradt. A másik pedig a bal oldalamon lévő szögesdrót, ami szinte lehetetlenné tette a menekülést...

Nem éreztem jól magam, de úgy voltam vele, hogy megnézem az elsőként érkező Loeb-öt és majd utána eldöntöm, hogy maradok vagy sem. Nem volt gond. Tudták a srácok, hogy merre járnak, bár az első Subaru és Suzuki, valamint Hirvonen nagyon bután nézett ki az objektívben.

A következő helyszín a híres-hirhedt vízátkelés volt, Santa Rosa de Chalamuchita városka mellett. Azt a hangulatot ami ott uralkodot nehéz szavakkal leírni. Az egész olyan, mint egy hatalmas természetes stadion, telis-tele emberekkel. Az út maga a pálya, a két domboldal pedig a lelátó. A tömeg mérete elképsztő. Az emberek énekelnek, innen oda, onnan ide üzengetnek, mutogatnak, szórakoztatják vagy nem ritkán hergelik egymást. Ez a díszlet. A produkció pedig... 100% akció és adrenalin. Itt borult be például a nézők közé P. Solberg 2000-ben. Az autók mintha egy csőben lennének, két domb között egy lejtőn érkeznek keresztbe csúszva a patakhoz, majd a nagy loccs után a vízből kifelé egy kiszámíthatatlan ugrást produkálva távoznak két másik domb felé, ahol szintén több ezer ember őrjöng...

Aki egyszer ellátogat erre a versenyre ezt a helyet nem bánja meg ha felkeresi! Én is tartom magam ehhez a szabályhoz évről-évre.
Most viszont volt egy kis prücök. Amikor az ugrató után az autómhoz értem a masinát nem lehetett beindítani. A gép olyan szinten kilehelte a lelkét, hogy betolni sem lehetett. Pedig két hatalmas rendőr is besegített:-) Három srác vett még részt az akcióban, majd amikor az út mellé félretoltuk a ramatyot megkérdezték, hogy most mihez fogok kezdeni!? Elkezdtem kergetni az egeret a fejemben, de csak rossz és még rosszabb megoldások közül választhattam. Ha az autó mellett maradok és megvárom amíg a több mint százhúsz kilométerre lévő reptérről megérkezik a segítség az utolsó gyorsaságit is elbukom. A másik lehetőség az volt, hogy a romhalmazt sorsára hagyom és valamelyik fotóssal elmegyek az utolsó szakaszhoz, majd Carlos Paz-ból értesítem a kölcsönzőt. Ez esetben jó esélyem volt rá, hogy a 2000 dolláros önrészemből nem kapok vissza egy centet sem, ráadásul az utolsó napra jármű nélkül maradok... A három srác azonban egy harmadik lehetőséget kínált azzal, hogy felajánlották a segítségüket. Vonakodtam, mert ha rosszul mérem fel a helyzetet, itt a világ végén bármi megtörténhet velem.
Először a hiba okát próbáltuk meghatározni, de nem tudtuk pontos diagnózist felállítani. Amikor a gyújtást rátettük és a kulcsot elfordítottuk az önindító meg sem mozdult. A műszerfal lámpái elég halványan égtek, de az üzemanyagszint jelző is üreset mutatott. Ez azért volt furcsa, mert reggel tankoltam. Erre ők azt mondták, hogy az semmit sem számít, mert errefelé gyakaran előfordul, hogy eltűnik a benzin a tankból... A fiúk felajánlották, hogy elvisznek a városba egy benzinkúthoz, ami innen tíz kilométerre van, majd a gyorsasági szakaszt együtt megnézzük és ezt követően visszadobnak a tragacsomhoz is. Tök jó! Visszatért az optimizmusom, viszont két benzin nélküli kút után ismét a földön találtam magam. A szakaszt viszont elértük:-) A gyors után a legnagyobb dugóban indultunk vissza a kocsimhoz. Az első fél órában 100! métert sikerült megtennünk... Aztán egy kicsit begyorsultunk és egy óra múlva már gurult a nafta a járművem gyomrába. Nem ez volt a baj. Az út túloldalán volt egy ház, ahonnan csodák-csodájára az egyik srác előcsalogatott egy idős bácsit akinek indítókábel himbálózott a kezében.
Ez sem segített. Ez az autó kuka! Az öreg megengedte, hogy betoljuk a kertjébe és megadta a nevét, és a telefonszámát, amit majd a kölcsönzőben leadhatunk. Beesteledett. Fél nyolckor indultunk el Cordoba felé. Az egyik fiú, Daniel elkezdett telefonálgatni, de a hegyek között nem nagyon volt vétel. Többszöri próbálkozás után sikerült elérnie egy családtagját, aki az interneten megkereste a reptéri Hertz kölcsönző számát. Az irodában közölték, hogy új autót kapok és megvárnak bármikor is érkezünk. Igen ám, de a kölcsönzés papírjai a szállodában, Carlos Paz-ban vannak... Nyolcvan kilométer kerülő... A hír nem rázta meg a srácokat. Egész végig be nem állta szájuk. Mindig volt egy újabb és újabb  kérdésük. Csapongtunk a témák között, de természetesen a slágert a rali, a foci, és a lányok jelentették. Útközben az egyikük kommunikátorával felléptünk a netre és megmutattam nekik a blogom, amiből nem sokat értettek, de megígértem nekik, hogy rövidesen megtalálhatják angolul is a WRCPHOTOBLOG.COM és a RALLYPHOTOBLOG.COM oldalakon.
Carlos Paz-ban még a sajtóirodába is be kellett ugranom, mert reggel miután végeztem a gépem bezártam egy szekrénybe. Ha most nem vettem volna  ki, már csak reggel juthattam volna hozzá. Este 11-re értünk az irodába, ami már csak azért volt nyitva, mert Répa Katica odatette a lábát az ajtóba és így nem tudták bezárni:-) Majdnem éjfél volt amikor Cordobában értünk. A kölcsönzős egy kicsit megnyugodott amikor Daniel elmagyarázta neki, hogy az autó nincs összetörve, sőt jó helyen és biztonságban van. Ennek ellenére az első papírt nem tépte szét a 2000 dolláros önrészről... Sőt! A másik autót csak úgy tudtam elgurítani, hogy újabb 2000 dollárral könnyítettek a számlámon... Ez akkor már nem érdekelt, csak végre legyek megint a magam ura! A fiúk addig nem tágítottak mellőlem amíg be nem ültem az új autómba! Fantasztikusak voltak. "Ez Argentína! Pontosabban: ez is Argentína!" - kommentáltam az előző cikkben a sziklán ülő srácokat. Csak ismételni tudom magam. Ez Argentína! A sok nehézség probléma és targédia ellenére. Csupa szeretet, kedvesség és szív ez az ország!
Carlos-Paz felé az országúton azon tűnődtem, hogy az első naphoz hasonlóan megint mennyi minden történt váratlanul és kiszámíthatatlanul... Ami viszont még előttem volt azt pontosan tudtam, hogy milyen lesz. Éjjel 1-kor megrendeltem a szokásos kis pizzám, és elkezdtem válogatni a képeket és maszírozni az egeret. Fél négyig bírtam. Hatkor megint kelhettem...