Kedves GiXXXer !

Elkezdtem írni egy kommentet a kommentre, de egyrészt túl hosszúra sikerült, másrészt pedig olyan dologról és úgy formáltál véleményt, ami engem is elgondolkodtatott. Tetszett ahogy élcelődsz és megfogalmazod a kritikád. Biztos vagyok benne, hogy sokan értenek egyet veled. De ha már elgondolkodtattál szeretném elmondani mire jutottam.

Itt valami félreértés van :-) Megpróbálom eloszlatni. Ha abból amit írtam valóban azt a végkövetkeztetést vonod vagy vonjátok le, hogy sajnáltatom magam akkor az nem a Ti hibátok, hanem az enyém! Rossz helyekre tettem a hangsúlyt és pontatlanul fogalmaztam. Ez az egész argentin sztori, nem azért kerül így bemutatásra, mert "Őszinte részvétem" levelekre szomjazom. Amit GiXXXer a turbóról, a hangokról és a lenyűgöző helyekről írtál pontosan azok a dolgok, amik mindenki számára láthatók és vonzók. Ez a fény, melynek a forrása sokak számára elérhetetlen. Tíz évvel ezelőtt én is csak ezt láttam és csak erre vágytam. Bárcsak egyszer körbejárhatnám a Földet a ralivilággal... Az álomból 1999-ben valóság lett, majd egy évvel később még egyszer majd még egyszer és idén már tizedszer veszem a nyakamba a világot. Bármit megtettem volna és meg is tettem azért, hogy elérjem ami a mai napon kevesebb mint tíz fotósnak adatik meg az egész világon. De ha már valamit elérsz vagy megszerzel, nem is olyan misztikus. Hány csajjal volt ez így...:-) Ami egy vidám kalandnak indult, abból egy nagy próbatétel lett. Én már rég nem a misztikumot keresem abban amit csinálok.

Ez lett az utam. Amin ha elég jól csinálom és végigmegyek rajta egy életmű lehet belőle. Viszont nem gurult és ma sem gurul előttem piros szőnyeg! Ma már nem az jelenti a legnehezebb feladatot, hogy egy-egy versenyre el tudok-e jutni vagy sem. Tíz év után ahhoz kell az erő és a józan ítélőképesség, hogy amit ezért cserébe elveszítek azt a helyén tudjam kezelni. Mire gondolok? Például arra, hogy az évek során számos értékes ember távolodott el tőlem, mert az én céljaim eléréséhez nem kívánhattam, hogy mások feladják a sajátjukat. Szerelmek, barátok, iskolatársak és haverok egész sora kopott el mellőlem, mert nem volt és ma sincs időm ápolni ezeket a kapcsolatokat. Nem beszélve arról, hogy a családommal nem ritkán csak egy hónapban egyszer tudok találkozni... Van tehát sokminden ami irigylésreméltó abban amit csinálok, de hidd el sok olyan áldozatot is hozok ami olyan, mintha az ereket tépkednék ki a testemből. Fény és árnyék... Emlékszel az argentin cikk elején? Hát erre gondoltam.

Az én példám nem egyedi eset. Ha szétnézek magam körül talán csak egy vagy két olyan fotóst látok ebben a darálóban akinek viszonylag kiegyensúlyozott a magánélete. Pedig szinte mindenki húsz évvel idősebb nálam... Miközben elnézegetem őket és a képeiket már többször feltettem magamnak a kérdést: Vajon én is ilyen leszek, ha még tíz évig vagy netán annál is tovább csinálom? Látom ahogy dolgoznak tűz és szenvedély nélkül és ismét felteszem maganak az előző kérdést: Vajon én is ilyen leszek az idő múlásával? Remélem nem. A nyűgös, fáradt és elcsigázott fotós tehát átvitt értelemben az utolsó tíz évben megfáradt embert is szimbolizálja. Azt az embert, aki minden nehézség ellenére megy tovább, megy előre, mert hisz magában és abban amit csinál. Hisz abban, hogy a dolgok azért történnek meg velünk, mert a dolgoknak meg kell történniük velünk. Ezek az oldalak nem arról szólnak hogy sajnáljatok és arról sem, hogy irigykedjetek! Ezek az oldalak arról az emberről mesélnek, aki láthatatlanul, de mindig ott van képei mögött. Ezek a cikkek és fotók azt akarják megmutatni, amit még senki sem látott közületek. A történeteim arról szólnak, amit még senki sem mondott el nektek.

Remélem minden amit itt találtok azáltal lesz hiteles, mert személyes. Azért lesz érdekes, mert nem megrögzötten, hanem szenvedéllyel csinálom. Örülök, hogy megfogadtam egy kedves barátom tanácsát és elindult ez a napló (Köszi Zsocc!). Bárcsak tíz évvel ezelőtt elkezdtem volna...