WRC2009 / Rally Norway / Egy óra Petter Solberggel 

Az alapok már megvannak, de fellelhetőek még apró hiányosságok. Kicsit még rendezetlen minden, de látszik, hogy nagyon sok pénz és munka van mindabban, amivel Petter Solberg kísérletet tesz arra, hogy visszatérjen a ralivilág szűk elitjébe. Ezeken az oldalakon már számos alkalommal nyilvánultam meg Solbergről, és többnyire negatív kicsengéssel. Azokat a kételyeimet és kritikáimat, amiket az agonizáló egykori világbajnokkal szemben megfogalmaztam, ma is vállalom és fenntartom. Viszont... A pályabejárás után belátogattam a szervizparkba, és a Ford rendezvényét követően kicsit kelletlenül ugyan, de átsétáltam a norvég fiú újonnan összerántott csapatának a portájára. Az igazat megvallva csupán néhány hírértékű képet akartam készíteni az ügynökségeknek, de végül majdnem egy órát töltöttem el Petter Solberg közvetlen közelében.

A norvégok kedvence, akkora helyet kapott a szervizparkban a rendezőktől, aminek ottjártamkor még a felét is alig tudta megtölteni tartalommal. A placcot egy hatalmas kamion uralta, mely mind méretében, mind pedig minőségében állta a versenyt a gyári csapatokéval. Innen viszont egy elég nagy légüres tér következett, mely a nézőket elválasztó kordonig tartott. Feltéve ha lett volna... Mármint kordon és néző. Emiatt nem volt különösebb hiányérzetem, mivel ezek még nem fontosak két nappal a verseny előtt. A figyelmem először az autóra majd a gazdájára irányult. A meglehetősen öregecske masinán nem nagyon volt mit nézni, csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy egy Citroën Xsara WRC-ról van szó. Bár ez így ebben a formában nem igaz, mert az első lökhárítón találtam egy érdekes feliratot, amely azonnal szimpátiát ébresztett bennem. Íme: This is my life! (Ez az én életem!) 1 - 0

Amíg az autóról készítettem néhány kockát, Pettert meglátogatta és üdvözölte néhány ismerőse a médiából. Miután az autó elvesztette számomra a jelentőségét, a távcsövemet a vezetőre irányítottam. A cél néhány egyszerű portré elkészítése volt a laza, kötetlen társalgás közben. Még az első kockák elkészítése előtt szembe találtam magam egy újabb felirattal, mely Petter sapkájára volt hímezve. Pár szó volt mindössze, de miután elolvastam már nem csupán szimpátiát, hanem csöppnyi tiszteletet és némi kiváncsiságot is ébresztett bennem. Ez volt a sapkán: Never give up! (Soha nem adom fel!) 2-0

Nem volt sietős dolgom, ezért amikor a bátyus (Henning) is megjelent úgy döntöttem, hogy maradok még egy kicsit. Solbergre rá sem lehetett ismerni. Bárki fordult hozzá mindenkivel kedves volt (nem mesterkélt mint korábban!!), a feltett kérdésekre látszott, hogy őszintén és örömmel válaszol. Áradt belőle a szó. Amiket elmondott meggyőztek arról, hogy a Subaru távozása talán nem is tett olyan rosszat a sráccal. A nehézségek és a bizonytalanság azt hiszem visszatérítette arra az útra, amelyen egyszer elindult. Miközben az utóbbi hetek megfeszített tempójáról és az elvégzett feladatokról mesélt, ismét azt a csillogást és izgatottságot láttam a szemében, ami miatt én magam is annyira szerettem 1999-ben vagy 2000-ben. Én személy szerint többek között azért „szerettem ki” belőle, mert miután világbajnok lett sokszor éreztem azt, hogy a megszerzett titulus kifordította őt a csizmájából...

Néhány percet én is beszélgettem vele, és amikor az autója felől kérdeztem adta meg azokat a válaszokat, amiknek köszönhetően – hosszú-hosszú idő után – ismét várni fogom, hogy a kamerámban felbukkanjon.

Az egyik kérdésem a következő volt: Mennyi idős az autód, mi a véleményed róla és hogy érzed magad benne?

Petter Solberg: „Az autó meglehetősen öreg, azt hiszem 2004-es... Nem vagyok tőle elragadtatva, de legalább itt van és van mivel mennem. Ez most a legfontosabb. Éjjel-nappal dolgoztam az utóbbi időben, hogy egyáltalán itt lehessek legalább ezen a színvonalon. Rengeteget köszönhetek a barátaimnak és az ismerőseimnek, mert nélkülük képtelen lettem volna megvalósítani ami itt látható. A családom, a feleségemmel az élen annyit dolgozott értem, hogy nem lehetek nekik ezért elég hálás. (Pernilla éppen a háta mögött egy seprűvel takarította a gumiszőnyeget...) Egyébként pedig nem is érdekel különösebben, hogy mibe ülök, csak az számít, hogy van egy csapatom és újra itt lehetek. Maximális lángon égek, és remélem ezt mindenki látni fogja a gyorsasági szakaszokon.”

Miután befejeztük a beszélgetést és készítettem róla néhány egyedi képet, mely nagy valószínűséggel az ügynökségeken keresztül bejárja majd a világsajtót, odalépett az autójához, mert az egyik szerelőjének szüksége volt rá. Sok szerencsét kívántam neki, de magamban még egyszer elmotyogtam, amit ő üzent a világnak: Petter Solberg! This is your life! Never give up!