Nem szeretném fokozni a fokozhatatlant, de ehhez a csapathoz tartozott még Latvala is, aki a 20. szakasz után vezette a versenyt. Jarri-Matti a 23. szakaszig bírta a nyomást, ekkor egy kanyart túl szűkre vett, és defektet kapott. Ez egyébként ugyanaz a kanyar volt, ahol egy körrel korábban Henning Solberg összeszedte a kerítést és fülét-farkát letörte a Focusnak.

Soha nem látott izgalmak vártak tehát mindenkire, ráadásul a rendezők - merőben szokatlan módon - további tíz szakasszal kedveskedtek a zárónapon.

Latvala hibája idén sokadszorra hozta nehéz helyzetbe Mikko-t. Amellett, hogy egyedül maradt két ellenféllel szemben, a Citroën azt is kisakkozta, hogy ne nekik kelljen az élről indulniuk. Persze benne volt a pakliban, hogy valaki még hibázik, de ezt leszámítva, én már szombat este éreztem, hogy ezek az erőviszonyok már nem egyenlőek. Hirvonennek kellett elsőként a pályákra hajtania, őt Sordo követte, tehát Loeb előtt ketten takarították az ideális íveket...

A napi programba négy szakaszt simán be lehetett volna tervezni, ehelyett én beértem egy olyannal, ami valahol a dzsungel mélyén volt a pálya közepén. Az esőerdő reggeli fényeivel a természet olyat adott, ami szavakkal nehezen visszaadható... A nap hátralévő részében már nem is akartam újabb kanyarokat nézni, akcióképek helyett inkább az arcokra és a hangulatra koncentráltam. A szakaszok rajtjánál, céljában, valamint a Kyogle városka főutcáján összeütött szervizparkban vadásztam a srácokra.

Az utolsó gyorsasági előtt (a TV élőben közvetítette a vasárnapi ebéd mellé...), egy tizennyolc perces gyűjtő szerepelt a programban, ami azért lett beiktatva, mert a TV-s szakaszon megfordították a rajtsorrendet. A versenyzők ez idő alatt a fűben ücsörögve többnyire saját csapattársaik társaságában hangolódtak. A Fordosoknál Latvalán, Henning Solbergen és Matthew Wilson-on már érezni lehetett, hogy tét nélküli kilométerek előtt állnak. Ugyanez mondható el Ogier-ről is, viszont Sordo és Hirvonen még nem engedhettek ki. És Loeb? Ő már úgy nyújtózkodott és hűsölt az árnyékban, mint egy jóllakott oroszlán. A leghosszabb gyorsasági várt rájuk, de egy pillanatig sem kellett aggódnia amiatt, hogy egy huszonkét kilométeres szakaszon Mikko húsz másodperccel gyorsabb lesz nála.

Végül jött a papírforma és hosszú-hosszú idő után, ismét ők pattanhattak az autó tetejére a célban.

A 2009-es Rally Ausztrália megnyeréséhez 99%-os produkció nem lett volna elég! A francia team példás csapatmunkával, okos taktikával, a két pilóta pedig tökéletes végrehajtással és hibátlan versenyzéssel szerezték meg a győzelmet.

Vagy mégsem? Merült fel bennem a kérdés, miután este (már a szállodában) egy sms-ből megtudtam, hogy mindhárom Citroënnél szabálytalanságot talált a műszaki bizottság. Csak ültem a gépem előtt és tanácstalanul nézegettem azt az anyagot, amit négy napig gyűjtögettem és aminek a publikálásán már órák óta dolgoztam. Az egész értéktelenné és értelmetlenné vált, a céldobogó felborult. Az öröm pillanataiban elfogyasztott pezsgő, mámorító nedü helyett, egyszerű alkoholra változott. A képeket nézegetve olyan érzésem támadt, mintha John Travolta és Nicolas Cage parádés mozija, az Ál/Arc került volna WRC díszletek közé. Akik a képeken bánatosak, azoknak nem kellene annak lenniük, akik boldognak látszanak, azok számára mindez érzéki csalódás. Arra a kérdésre, hogy mindez miért alakult így, valahol Franciaországban kellene keresni a választ. A Citroën csapat vezetője Olivier Quesnel személyesen kért elnézést két versenyzőjétől, akiktől viszont soha nem fogjuk megtudni, hogy valójában mit gondolnak arról, hogy miért kellett négy napig életre-halálra száguldozniuk a fák között... Értelmetlenül!

Sokan állunk értetlenül a történtek előtt és számos jogos kérdés is felmerülhet bennünk. Van azonban egy mondás, amire nem válaszokat kell keresni, hanem el kell rajta gondolkodni. Aki szelet vet, vihart arat...

Ugye ismerős?